Annak idején, a hetvenes évek elején, talán pont hetvenben, nagy port kavart Gyűrűfű tragikus története. A falut az ötvenes évek vidékfejlesztési politikája – körzetesítés - halálra ítélte és a nem fejlesztendő területek közé sorolta: gyakorlatilag lemondtak róla, eltemették. Mivel soha nem kapott rendes bekötő utat – még a hetvenes években is több száz éves földúton jártak (Gyűrűfűt először 1337-ben említik a vatikáni jegyzőkönyvek, mint egyházi adót fizető települést). A halálos ítélet végrehajtása kb. húsz évet vett igénybe, hetvenben az utolsó lakó is elköltözött az időcsapdába esett településről. A sopánkodó riportok az ország első elnéptelenedő falujaként aposztrofálták.

Ezután húsz év madárcsicsergés következik, melynek során Gyűrűfűn a méla csend uralkodott, és a természet lassan visszavette a falusi házakat, melyeknek nagy része vályogból épült, így mára nem maradt belőle több egy-egy gazos dombocskánál. Ott jártunkkor a régi képeken daliásan álló templomtornyot sem sikerült megtalálnunk.
A rendszerváltás környékén Székesfehérvárott megalakult a Gyűrűfű Alapítvány, melynek célja Gyűrűfű feltámasztása volt. A kilencvenes években leköltöztek a szomszéd Dinnyeberkibe és onnan irányították az előkészületeket. Először is utat építettek: a korábbi földút helyén kővel szórt utat telepítettek, ami mára igencsak elhasználódott. Konkrétan meglegyintett a halálfélelem, amikor az ilyesmire nem igazán alkalmas kocsinkkal 15 fokos emelkedőn csuszkáltunk fölfelé, vissza-visszacsúszva a csecsemőfej nagyságú, lavínaként guruló köveken, és azt hallgattuk, mikor veri ki az alvázat a két keréknyom közt domborodó köves gerinc. Egy 4km hosszú rendes út kiépítése a falubeliek becslése szerint nagyságrendileg 200 millió forintba kerülne, így erről nem nagyon szoktak álmodozni. (Apropó: nincsenek alternatív útépítési technikák? Gerillaútépítés? A munkaerő-igényes, ám kevés technikával és szennyezéssel járó római útépítési technika felélesztése?) Az út során három zömök fahídon is át kell haladni – ezek amúgy az út legbiztonságosabbnak tűnő szakaszai.
Miután 1996-ban sikerült elérni, hogy a környék helyi érdekű természetvédelmi területté váljon, és egyben Ibafa lakott külterületévé, illetve sikerült elfogadtatni egy ökológiai alapokon nyugvó rendezési tervet, 1999-re a falu készen állt rá, hogy az első négy család beköltözzön. Ma már nyolc porta van a faluban, ám ez elsőre nem nyilvánvaló, mert a többek között az Őrségből ismert, úgynevezett „szeres” településszerkezetben telepedtek le, ami azt jelenti, hogy dombtetőkre épülnek házcsoportok, egymástól jó messze.
A falu első számú intézménye az alapítók közül való Fridrich család által üzemeltetett lovastanya és vendégház. Itt van hat-hét szép barna ló, meg egy két-apartmanos, ízlésesen népies modorban épült vályogház, melyben egy éjszaka 3300 forint. Lovaglás-oktatást is tartanak, meg osztálykirándulásokat vezényelnek le, erdei iskolát tartanak fent, mintha maga a ház kertje is a tanösvény része volna, mindenfele ismertető táblák állnak a különféle szelíd energiaforrások használatáról, illetve a különféle ház-körüli technikákat ismertetendő. A ma esti menü éjszakai lovaglás a telihold fényében és szarvasdürgés-hallgatás – sajnos ezen én már nem vehettem részt.
Biodiverzitás napot is tartanak, melynek keretében elkezdik megszámolni a helyben találhat élőlény-fajokat. (A rendezvény alapját Edward O. Wilson amerikai rovarász és természetvédelmi szakember teremtette meg 1997-ben, mikor több tucat botanikus és zoológus részvételével a New York állambeli Walden-tó környékén megnyitotta az elsõ Biodiverzitás Napot. A Walden tó, mint helyszín nyilvánvaló hommage Henry David Thoreau amerikai filozófus hasonnevű regényéhez, melyben a szerző elhatározza, hogy egy évig (vagy évekig?) teljesen magára utalva fog élni a vadregényes tó partján.)
A falu jelenleg nem önfenntartó. Az elektromos áramot teljes egészében a közhálózatról szedik. Napkollektorokkal (6 db 2 nm-es kollektor van a háztetőn) vizet melegítenek, ha nincs nap, fával fűtik fel a vizet. Elektromos bojlerük nincs. Fridrichék először minél kevesebb elektromos áramot igyekeznek fogyasztani, és csak később térnének át a saját áramtermelésre, mint a fenntarthatóság következő fokozatára.
Fridrich István magabiztos, józan, napbarnított és izmos. Süt róla, hogy a szabadban él. Főleg lovakkal foglalkozik és erdészkedik. Ő az erőforrásokat a következőképp osztályozza: első a föld, melyből az élelem származik. Mindenekelőtt ennek tisztaságát kell biztosítani – többek közt úgy is, hogy egy rendezési tervvel megakadályozzuk, hogy teszem azt kaszinóvárost alapítsanak rajta később.
A második a víz: a rendezési terv kimondja, hogy hat méternél mélyebb kutat nem szabad ásni, azaz nem szabad az artézi vizet bolygatni, a talajvíz is tökéletes ivóvíz, minden másra jó az összegyűjtött csapadékvíz. Persze mindezt úgy, hogy kétkörös vízrendszerrel és gyökérzónás szennyvíztisztítással védik a talajvizet.
A harmadik a nap (és a fahasáb), mely a vizet melegíti a napkollektorokon át és a házat fűti télen.
És csak a negyedik az elektromos áram, ami a megélhetéshez már nem feltétlenül kell, inkább csak a távmunkához, a kultúrához, a szórakozáshoz. Így egyelőre nincs erőmű, de azt vettem ki, hogy az első, amivel hamarosan próbálkozhatnak az a biogázerőmű lesz, ami trágyával, komposzttal, illetve ház körüli bio-szemét égetésével fog áramot termelni.
Elmondása szerint a falu fejlődésének legkomolyabb akadálya ezidőtájt a szeéles-sávú internet hiánya. Ma már a pásztoroknak, földműveseknek is szükségük volna rá, nem beszélve a kitelepülő szellemi munkásokról, távmunkásokról, webfejlesztőkről, informatikusról.
Gyűrűfűre érkezvén eléghedetten tapasztalhattuk, hogy azért, aki igazán el akar bújni a világ elől, az még Magyarországon is találhat valód isten háta mögötti helyeket – mert Gyűrűfű tényleg az. Siófokról Iregszemcse, Tamási, Dombovár útvonalon lehet megközelíteni, aztán Oroszlónál át egy kis faluk – Hetvehely, Bükkösd, Helesfa - közt vezető útra, ami Dinnyeberki előtt egysávossá szűkül, aztán Dinnyeberkiben egy leágazás után következik a már említett kővel szórt rém-út. Mintha egy másik időbe szállnánk alá, ezen az úton óriás rovarok dünnyögnek lustán, hatalmas számban (a Biodiverzitás napon 70 féle bögölyt számoltak össze), és mindent elural a Zselicre jellemző mediterrán növényzet. Mert ez nem az a klasszikus magyar erdő. Ősi fákkal tagolt napfényes, szellős erdő, sokféle fából, eléggé kusza hatást kelt, nem éppen harmonikus első látásra, inkább valami súlyos mocsári benyomást kel. A néhai falu főutcája, melynek mentén a mai falu telkeinek egy része is sorakozik ugyanilyen képet mutat. Beomló lombzuhataggal szegett mélyút, melyen száz-kétszázméterenként egy alig észrevehető porta nyílik egy-egy kivénhedt terepjáróval a kerítéssel, kapuval nem jelölt telekhatáron.
A körülbelül négyszáz-hektár földet tulajdonló faluban működő nyolc portából négy foglalkozik gazdálkodással, közülük kettő kecskével és kecsketejjel, egy tehenekkel, egy pedig zöldség-gyümölccsel próbálkozik. Ezenkívül él még ott egy mesterséges-intelligenciakutató Pécsről, Fridrichék és két másik informatikus család, akik Pécsre ingáznak három naponként.
Gyűrűfű közigazgatásilag Ibafa része, ahová amúgy csak földút vezet. Gyűrűfű részönkormányzatot alkot, és nincsen saját költségvetése. Semmiféle közös falusi pénz nincs, ezért aztán semmiféle közös falusi projekt, közmunka sincs. Talán ezért is van, hogy Gyűrűfű egyelőre nem kelti falu benyomását, inkább mintha egy erdőben egy tucat tanya állna kisebb nagyobb távolságra egymástól. A részönkormányzat vezetője, Fridrich István jövőre tervezi annak a gazdasági társaságnak a megalapítását, mely képes lesz majd jövedelmet termelni magának a falunak.
Gyűrűfű alapja mindenesetre nem egy gazdasági egység, mely jövedelmet, munkát adhat a falu lakóinak, hanem egy közösség, mely erős, önfenntartó portákból, gazdaságokból épül fel. Ennyiben az Ökováros haditervével homlokegyenest ellenkező logikát követ.
Őszintén szólva Gyűrűfű vegyes benyomást tett rám. A kócos falukezdemény a Hegylakó és a Tüskevár hangulatát idézte. Izgalmas dolog volt látni, hogy ezek az emberek igyekeznek – gyakran sikerrel - elegánsan és energiahatékonyan élni egy nehéz tájon, nehéz körülmények közt, ám kicsit riasztott a dolog nyersesége. Nem úgy értem, hogy riasztó lett volna, mert semmi riasztó nem volt benne – még a népies vonal is ízlésésen volt előadva - de nem olyan igazán hívogató hely, ahová bármikor szívesen odaköltöznék. Látszik rajta, hogy az élet kemény, és felesleges, tüchtig dolgokra, mint tájkertészet, kerítések, utak, gereblyézés, útkarbantartás, stb… már nem jut energia, szándék, akarat. Néhol kísérteties, hogy egy halott falu csontvázába költöztek bele. Igencsak látszik rajta a nehéz élet, a kőkemény realitások, miközben az ideál vegetál.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.